2010 január 10.

Evangélium Szent Lukács könyvéből.

 

A nép pedig várakozott, és mindenki tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus. János így szólt mindnyájukhoz: ,,Én csak vízzel keresztellek titeket. De jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Történt pedig, hogy amikor már az egész nép megkeresztelkedett, Jézus is megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég, és mint egy galamb, testi alakban leszállt rá a Szentlélek, s ez a szózat hangzott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Lk_3,15-16.21-22)

 

Mindannyiunkban él egy vágy, amit legegyszerűbben úgy lehet megfogalmazni, hogy szeretnénk jók lenni. Gyerekek ezt úgy fogalmazzák meg, hogy szeretnék jó lenni, szeretnék igaz lenni, szeretnék tiszta lenni. Szeretném, ha szép lenne az életem, ha szép lennék én magam is. Ha a szégyenkezés nem tipor el bennünket nagyon, még azt is merjük állítani, hogy szeretnék szent lenni. Itt vannak bennünk ezek az egyszerű vágyak, amire nem mondanám azt, hogy gyermeki vágyak, de már egy gyermek is meg tudja fogalmazni ezeket az egyszerű és szép késztetéseket.

 

Belső törekvéseinkben azt is el tudjuk képzelni, hogy ezekre a vágyakra valamilyen választ is kapunk, hogy hallatjuk azt a mondatot, amit Jézus is hallott: Szeretlek téged, szeretett gyermekem vagy és kedvemet találom benned. Ne szégyelljük kimondani ezeket az egyszerű vágyakat, mert ha nem beszélünk róluk, ezek a mondatok el tudnak veszni az életünk útvesztőjében. Azt gondoljuk, hogy ezeknek az egyszerű mondatoknak a megfogalmazása nélkül is ebben a világban élünk – közben pedig... ki tudja, mi minden rakódik rá a törekvéseinkre, amelyeknek a forrásában ezek az egyszerű mondatok voltak.

 

E bevezető után négy gondolat következik most arról, hogy hogyan látjuk: Jézus hogyan törekszik arra, hogy – a mi gyermeki szavainkkal – szent legyen, igaz legyen, tiszta legyen.

 

Az első gondolat: nagyon gyakran úgy törekszünk a jóságra, a tisztaságra, az igazságra, hogy megkülönböztetjük magunkat másoktól. A megkeresztelkedéskor például Jézus a következőképpen különíthetné el az embereket egymástól: vannak az igazak és vannak a hamisak. Eljöttek ide azok, akiknek szükségük van az alámerítkezésre a Jordánban, de akik nem jöttek el, azoknak is szükségük lenne rá. A két csoport tehát: akik felismerték ennek szükségét, és akik nem. Ha az igazságra, jóságra törekvést valóban az elkülönülésre szeretnénk alapozni, akkor ebben a helyzetben Jézusnak az a kellett volna mondania, hogy az emberiséget osszuk fel úgy, hogy itt vagyok én, ti pedig, az összes többiek, ott vagytok a másik oldalon. Szóval ha az igaz voltunk alapján különítjük el az embereket, akkor Jézus egyedül van az egyik oldalon.

 

Tehát ha arra keresünk eszközt, hogy a szépségre, jóságra, igazságra vonatkozó mély vágyaink célt érjenek, akkor be kell látnunk, hogy az elkülönítés nem a legjobb megoldás. Hogy miért nem, arra legegyszerűbb magyarázatként fogadjuk el, hogy Jézus nem ezt teszi. Ő, aki tényleg megkülönböztethetné, hogy ti vagytok ott, én meg egy szál magam itt, valóban jóként, valóban tisztaként és valóban igazként, alámerítkezik a Jordába, amibe az emberek belemosták lelkük szennyét. Jézus tehát nem különül el tőlünk. Még itt a templomban is elkülönülünk egymástól, vannak, akik itt ülnek lent, vannak akik a karzaton, vannak az ácsorgók... Az életünket minden pillanatában meghatározhatja az, hogy elkülönüljünk, megkülönböztessük magunkat másoktól, és ezáltal törekedjünk az igaz, szép célok elérésére.

 

Ennek azonban rettenetes árnyéka van. Először csak azt mondjuk: én és te, aztán azt mondjuk: én, meg az. Először mi és ők, aztán mi és azok. A személyes névmást is megvonjuk a másik csoporttól, akiktől megkülönböztetjük magunkat – nem úgy tűnik, hogy ezzel Jézus szándékát követjük az igaz, tiszta és szép célok kibontakoztatásában.

 

Az első gondolat tehát úgy szól, hogy miközben mi gyakran a jóság talajáról kiindulva kezdjük el ezt a megkülönböztetősdit, összehasonlítósdit, elválasztósdit, hogy így érjünk célba, Jézus pont az ellenkező irányba halad. Nem azon munkálkodik, hogy hogyan tudná megkülönböztetni magát tőlünk, hanem arra, hogy hogyan tudna egy lenni velünk. Az életszentség iránya nem az, hogy én és te, mi és azok, hanem inkább az, hogy a „mi” fogalmát kiterjesszük mindenkire. Nem a megkülönböztetés, hanem az összekapaszkodás által.

 

A második gondolat abból a törekvéseünkből indul, amikor – főleg, ha a megkülönböztetősdiben már otthon vagyunk –, felkiáltunk: de jó, hogy nem vagyok olyan, mint te. Nem vagyok olyan, mint az. Nem vagyok olyan, mint ... akármi. Jézus teljesen más úton jár. Nem azt mondja, hogy érzékeny szemmel figyeljük: hogyan tudnánk megállapítani, hogy mi hogyan vagyunk jobbak másoknál. Nem azt mondja: „hála istennek, nem vagyok olyan, mint ő”, ahogyan a farizeus beszél, hanem azt mondja: „istenem, segíts nekem, hogy ők is olyanok legyenek, mint én.” A két út között radikális különbség van. Nagyképűsködés nélkül ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a szándékunkban az van, hogy hogyan gazdagodhatna a másik ember azáltal, ami nekem már van. Hogyan tudnék hozzájárulni egy másik ember életéhez, főleg, ha egyébként nem tartom őt túlságosan szentnek vagy igaznak vagy jónak. A mi emberi cselekvésünk azonban sokszor abba a zsákutcába fut bele, hogy „hála istennek, nem vagyok olyan, mint ő.” Jézus pedig más úton jár: „hogyan lehetne ő olyan, mint én, hogyan tudna abból gazdagodni, ami nekem már van”.

 

Itt érdemes elmondani egy nagyon jól ismert történetet.

 

Két szerezetes vándorútján egy folyóhoz ér. A folyó partján áll egy gyönyörű nő, aki azt mondja

- Egyedül nem tudok átmenni ezen a sebes sodrású folyón, csak ha valamelyikőtök a nyakába vesz és átvisz.

Az egyik szerzetes elborzad még a gondolattól is, hogy egy nőt megérintsen, a másik viszont segít a nőnek átkelni a folyón. A túlparton lerakja a nőt és a két szerzetes megy tovább. A másik szerzetes, aki nem segített a nőnek, még kilométerekkel később is dúl-fúl, aztán egyszer nem bírja tovább:

- Hogy voltál képes te, aki fogadalmat tettél, hogy a szentségek és a tisztaság világában akarod megvetni a lábad, megérinteni egy nőt...?

A másik szerzetes erre nyugodtan válaszol:

- Én ezt a nőt a parton leraktam, de te meg még mindig viszed.

 

Ehhez kötődik a harmadik gondolat. Mi történik akkor, ha farizeus módon kicsit félresikerülten törekszünk arra, hogy tiszták, igazak és szentek legyünk? Az történik, hogy két dolgot ehhez folyton folyvást fenn kell tartanunk: az egyik a gyanakvás, a félelem, az aggodalom, a szorongás. Az egész életünk rá fog menni, hogy folyton folyvást, kihegyezett füllel élesre állított szemmel állandóan a bűn nyomait szaglásszuk, és azon aggódjunk, bizonytalankodjunk, hogy jaj, csak nehogy, csak nehogy. A másik dolog, amit fenn kell tartanunk a harmadik gondolat: nagyon könnyen azáltal igyekszünk megvalósítani a magunk igaz, tiszta és szent voltát, hogy azt mondjuk a Jordánba merítkezőkre, azokra, hogy jobb lenne, ha ott is maradnának. Jobb lenne, ha nem is jönnének fel, mert olyanok. Ítélkezünk fölöttük. Jézus pont fordítva teszi: jobb lenne, ha feljönnének. Ha be tudnák mosni a bűneiket szimbolikusan a folyóba, és feljönnének másként, megtisztulva.

 

Gyakran megfogalmazódik bennünk az a gondolat, hogy szebb lenne a világ és könnyebb lenne az életem, ha azok ottmaradnának lenn. Jézüs pedig azt mondja: szebb lenne a világ, ha ők kijönnének a vízből másként. A kettő között óriási különbség van. Visszatérve a két szerzetes történetére: nem csak a szorongásainkat és félelmeinket és gyanakvásunket kell folyamatosan fenntartanunk, hanem az ítélkező tekintetünket is. Azt kell lesnünk, hol van a rossz, hol van a bűn, rá kell mutatni, meg kell nevezni, állandóan ezt kell lesni a másik emberben – hogy legyen ítélkeznivalónk. Egészen rettenetes. Jézus, amikor alámerítkezik a dolyóba, amibe annyian belemosták a bűnüket, akkor nem arra ad mintát, hogy ottmarad, hanem hogy feljön abból a folyóból. Nem a bűn tölti ki az életét, hanem egészen más: megnyílik az ég, és szól az Atya: Te vagy az én szeretett fiam és benned telik kedvem.

 

Ebből a mondatból egy életre szóló erőforráshoz jut. Egész más, ha úgy élem az életemet, hogy Isten választott gyermeke vagyok, kedvét leli bennem.

 

Negyedik gondolat: a jóra, szépre, igazra való törekvésünkben igen gyakran magunkat akarjuk igazolni. Mert a szorongásunk, az aggodalmunk magunkra vonatkozóan csillapíthatatlan: nehogy egyszer kiderüljön, hogy tényleg nem vagyok az, amire vágyom. Rettegünk attól, hogy lebukunk egy általunk elképzelt isten előtt, aki egyszer csak úgy ránk néz, és azt mondja: ne hülyéskedj már, miféle igaz? miféle jó? Néztél te ma már tükörbe? Van bennünk egy ilyen zsigerből jövő szorongás, aminek úgy próbáljuk elejét venni, hogy állandóan igazolni próbáljuk magunkat. Nem olyan rossz dolog ám, ha igazolni akarjuk magunkat és törekvéseinket jótettekkel – de Jézus mégsem ezt teszi, hanem hagyja, hogy Isten igazolja őt. Ez pedig nagy különség.

 

A különbséget úgy tudom megfogalmazni, hogy mi menekülünk az elől, hogy énközpontú, önző életet éljünk. Le kell számolnunk az önzéssel. Szeretnénk igazolni magunkat a szolgálatainkkal, a jótetteinkkel, a segítőkészségünkkel. Mi történik? Az önzést egész tűrhetően ki tudjuk iktatni az életünkből. Mi lesz a következmény: már nem önző énközpontű emberek vagyunk, hanem önzetlen énközpontú emberek lettünk. Minden jótettünkben, szolgálatunkban a végső mozgatórugó végül megiscsak az én. Hogy bizonyíthassak, igazolhassam magam és menekülhessek azelől a zsigeri szorongás alól, hogy egyszer kiderül: mégsem vagyok annyira jó, igaz, tiszta és szent.

 

Jézus azért nem áll neki folyton önmagát igazolni, mert az ő önzetlensége nem énközpontú, hanem istenközpontú. Ezért amikor mi sokat segítünk egymásnak, nagy kérdés, hogy ezt énközpontúan tesszük, vagy teközpontúan, istenközpontúan. Nagy különbség van aközött, hogy jót teszek, és ez énközpontú, vagy jót teszek, és ez istenközpontúan vagy teközpontúan teszem. Sokszor gesztusról gesztusra, mondatról mondantra más az, amikor olyasvalaki nyújt segítséget, aki hagyja, hogy az isten igazolja őt – vagy egy olyan valaki, aki ebben is önmagát akarja igazolni, vagy a szorongásától szabadulni.

 

A mai evangéliumban Jézus egyszerűen beáll a sorba. Odaáll és belemerítkezük a bűnösök által bemocskolt Jordán folyóba. És mindezt a mi legszentebb és legigazabb szándékainkkal és vágyankkal, teszi: igaznak lenni, jónak lenni, tisztának lenni, széppé válni, szentté emelkedni. Ahogy ő teszi, igazán szép.