Fájdalommal is eltölthet, ha társam nem veszi észre, hogy érzelmileg mennyire érintett vagyok azokban a dolgokban, amiről beszélgetünk.

 

Pál Feri atya itt egy személyes történetet mondott el két ismerőséről, amit egyelőre nem szeretnék itt közzétenni (nem tudom, hogy a történet szereplői mit gondolnának erről), inkább elmesélem egy saját történetemet.

 

Rokonok találkoztak, ültünk az asztalnál, én kb tízéves fiúként hallgattam a felnőtteket, és igyekeztem felhívni magamra a figyelmet. Amikor már vicceket meséltek, be tudtam kapcsolódni, és elmeséltem akkori kedvencemet: hogyan fokozzák a hülye melléknévet? hülye, hülyébb, leghülyébb, postás, rendőr, vasutas. Nem nagyon nevettek rajta, és már én sem tartottam olyan jónak a viccet, mert közben rádöbbentem, hogy az egyik ritkán látott rokon, édesapám unokatestvére egyébként rendőr. Csak – mivel egyenruhában sosem láttam – ez nem élt bennem „aktív” ismeretként.

 

Szinte fényképszerűen látom magam előtt nagyanyámék tisztaszobáját, ahol ez a beszélgetés zajlott – az asztalt, a sárgás villanyfényt, a bútorokat, a cserépkályhát. Ez a fénykép is ott sorakozik a többi mellett, amelyeket a szégyen, a lelkiismeret vagy a fájdalom villanófénye égetett belém. S vajon hányszor fordulhatott elő, hogy beszélgetőtársam ügyesen palástolta, ezért még csak észre sem vettem, milyen érzelmi vihart keltett egy-egy megjegyzésem, közbeszólásom...?

 

 

***

 

1. Hitelesség, együttérzés, elfogadás

 

2. Szörnyeteg Lajos jaj de álmos

 

3. Élet az élet után

 

4. A hóember

 

5. Bátorságpróba

 

6. Gázálarc

 

7. Kötelet emlegetni...

 

8. Sablonok