„Az én pedagógiám kemény, a gyöngeséget kalapáccsal kell kiirtani. Az én váraimban olyan ifjúság fog felnőni, melytől rettegni fog a világ. Erőszakos, parancsoló, kérlelhetetlen, kegyetlen ifjúságot akarok. Az ifjúság legyen ilyen. El kell viselnie a fájdalmat, nem lehet benne semmi gyengeség vagy gyengédség, szeméből a pompás, szabad vadállat ragyogjon. Erősnek és szépnek akarom az én ifjúságomat, így tudom megteremteni az újat.”
Adolf Hitler édesapja, Alois törvénytelen gyerekként született, aki után egy egy zsidó származású illető fizetett tartásdíjat, de Alois-t anyjától már ötévesen elszakították, vezetéknevét is mostohaapja után vette fel. Alois harmadik felesége, Klara Pölzl kezdetben rajongott a férjéért. Házasságuk során összesen hatszor szült, áz első három gyerek a szülést követően néhány héten belül meghalt. Ebben a traumatikus családban született negyedik gyerekként a kis Adolf.
A gyereket az akoholista vámtisztviselő édesapa pici korától rendszeresen és durván verte -- kézzel, pálcával, ostorral, amit elért (Adolf Hitler 14 éves volt, amikor apja meghalt). Édesanyja soha nem állt a gyerek pártjára, soha nem védte meg. Adolf sokszor próbált megszökni a folyamatos, brutális bántalmazás elől, sikertelenül. Több szökési kísérletéről is beszámolnak életrajzírói (amelyek mind brutális veréssel vagy megalázással végződtek), akárcsak arról, hogy amikor apja hívta Adolfot, nem szólította a nevén, egyszerűen csak füttyentett neki, mint a kutyának.
Apjával szemben Adolf már tízévesen azt a stratégiát találta ki, hogy keménynek kell lennie. Az egyetlen mód, hogy valamiféle tartása lehessen az őt bántalmazó apjával szemben az volt, hogy nem sírt. Elkezdte az ütlegeket számolni. Amikor az apja megszállottan ütötte és verte, néha korbáccsal, ő csak számolt magában: egy, kettő, három... (Azt mondják az életrajzírók és történetírók, hogy még halála előtt is gyakran előfordult, hogy tébolyult tekintettel ébredt föl rémálmaiból, és számolt.)
Alice Miller a következőképpen ír Hitlerről:
- „A gyermek Adolf számára biztosítva volt az ütlegek állandósága. Bármit tehetett, nem volt befolyása a napi verésre. Csak a fájdalom (vagyis önmaga) tagadása maradt, és az agresszorral való (tudatalatti) azonosulás. Senki sem tudott segíteni rajta, még az anyja sem (aki maga is veszélybe kerülhetett volna, hiszen férje őt is gyakran megverte). Ez az állandó fenyegetettség és a brutalitásnak való teljes kiszolgáltatottság, amiben Adolf Hitler gyerekéveit töltötte, pontosan visszatükröződik a III. birodalom zsidóinak sorsában. Képzeljük el, amint egy zsidó megy az utcán, például tejet visz. Egyszer csak ráront egy karszalagos ember, akinek joga van hozzá, hogy azt csináljon vele, amit akar, ami éppen adódik a fantáziájából... Minderre a zsidó semmilyen befolyást nem tud gyakorolni – miként valaha a gyermek Adolf. Ha a zsidó ember védekezik, lehet és szabad agyontaposni, ahogy annak idején a 11 éves Adolfot, amikor három társával kétségbeesetten meg akart szökni hazulról, hogy egy saját készítésű tutajon a folyón lecsurogva meneküljön az apai erőszaktól, és emiatt csaknem agyonverték. Egy zsidónak sem áll semmilyen menekülési lehetőség rendelkezésére, minden út el van vágva... Így érezhette magát az a gyerek, akit naponta megvertek, és akit a szökés gondolata miatt csaknem megöltek.”
A folytatást és a végkifejletet már ismerjük a történelemórákról, de innen, a gyerekkor felől nézve az egész III. Birodalom, a rémálommá vált évtized valójában egy megalázott és meggyötört ember kompenzálási kísérlete. Egy teljesen félresiklott gyógyulási kísérlet: a gyermekkori trauma grandiózus, újra és újra lejátszása. Hitler semmilyen módon nem volt képes azonosulni megalázott gyermekkori önmagával – és ezért mások megalázásával sem. Amikor ő gyerek volt, vele sem azonosult senki, és szülei nem tükrözték vissza neki, hogy ő egy értékes emberi lény. Ezért mi maradt neki: a brutális agresszor apjával való azonosulás. Közben pedig kinyitott egy szelepet, amelyen át az addig elfojtott agresszió és bosszúvágy megjelenhetett a zsidók sorsában. Hitler esete nem volt egyedi, ezért találhatott olyan sok követőre ez a nagyon súlyosan sérült ember: lehetővé tette a hasonló "poroszos" közegben felnőtt emberek számára, hogy kövessék az ő példáját. Megnyitott egy zsilipet, hogy képesek legyenek az elfojtott agresszió kiélésének legitim utat találni. Tehát nyilvánvalóan nem egyetlen embernek az ördögi gonosztettéről van szó, hanem arról, hogy az adott társadalmi viszonyok között egyszer csak összeállt egy rendszer – rengeteg hasonló családtörténetből.
Adolf Hitler tehát nem genetikusan született gonosztevő. Ilyenné tették, ilyenné lett. Nem lehet azonban felmenteni, mert abban, hogy ilyenné vált, az ő személyes döntése is szerepet játszott. Nem csak neki kellett átélnie hasoló bántalmakat. A szabadság pislákoló lángja azonban minden emberben megvan. Mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy dönthessen. Adolf Hitler tehát nem csupán áldozat. Kétségtelenül szerencsétlen áldozat – de ő is meghozta a maga döntéseit.
***
Olvasnivaló Adolf Hitlerről:
Az index riportja pszichológussal a verésről:
