Társam azt kívánja, hogy megváltozzak, viselkedésem olyan legyen, ami szerinte megfelelő, és ezt az elvárását ki is fejezi valamilyen módon. A gyermekkorában kapott szülői parancsoknak megfelelően, szavakkal, tettekkel, nehezteléssel, de rendszeresen a tudtomra adja: azt szeretné, hogy az általa megkívánt fajta személyiség legyek.
A következő történetet egy apuka mesélte, aki egyszer az egyik lányával elment uszodába. Miközben a kislánya ment a nagymedencébe, kismedencébe, ide-oda, addig az apuka leült, és – más dolga nem lévén – nézte a kislányát. Egy idő után azt vette észre, hogy a lánya viselkedése látványosan eltér az átlag gyerektől: például felismerte, hogy az ő kislánya sajátos módon akármilyen helyzetbe is kerül az uszodában, mindent élvez. Ha hideg vízbe mennek, akkor azt élvezi, ha melegbe, akkor azt – mindegy, akármi is történt vele, nagyon élvezte, és ezt látványosan ki is fejezte, pancsolt, fröcskölt, sikongatott. Ekkor őbenne, mint egy rendes apukában, jöttek elő a szokásos mondatok: „fejezd már be kislányom, türtőztesd magad, ne légy feltűnő, viselkedj rendesen és visszafogottan” – de nem mondhatta ki hangosan ezeket a mondatokat, mert nem volt olyan helyzetben: nem ő foglalkozott a gyerekekkel.
Mivel arra nem volt lehetősége, hogy móresre tanítsa a kislányát, kínjában azt kezdte figyelni, hogy a környezetét vajon mennyire zavarja, ahogyan a lány az uszodában viselkedik, és arra kellett rájönnie, hogy egyáltalán nem. Sőt: az embereknek megakad a szeme a gyereken, és reakciójuk, arckifejezésük, viselkedésül arról árulkodik, hogy nagyon aranyosnak tartják. És miután az apuka még jó darabig nem tudott odamenni a kislányához, kénytelen volt továbbgondolni ezt a friss felismerést. Rájött arra, hogy a felesége is nagyon gyakran viselkedik ugyanúgy, ahogyan a kislánya, és ő szinte minden ilyen alkalommal rendreutasítja a feleségét. Mindössze másfél óra uszodai ücsörgés alatt eljutott arra a felismerésre, hogy sokéves kapcsolatuk során, amikor a felesége önfeledten viselkedett, ő mindig beszólt neki és letorkolta.
Erős törekvés él bennünk, hogy a házastársunk személyiségét megváltoztassuk mégpedig olyan erősen, hogy nem csak a házasság előtt és alatt, de még a házasság után sem adjuk fel. Merthogy a megváltoztatásra vonatkozó kitartó igény sajnos ide szokott vezetni: ha nem tudunk lemondani arról, hogy társunk személyiségét az általunk helyesnek tartott formára szabjuk (a legváltozatosabb eszközökkel), az nagyon gyakran a kapcsolat tönkremenéséhez vezet. Egyszer valaki mesélte a válóperes ügyvédtől jövet: „képzeld el: nem elég, hogy négy évig vártam, hogy megkérje a kezem, és negyven évig küzdöttem azzal, hogy sosem készül el el időben, de még erről a tárgyalásról is elkésett!” A hölgy talán azt várta, hogy a férfi negyvennégy év elkésés után a válóperes tárgyalásra érkezve így szólal meg: „Drágám, most végre megértettem, mennyire zavar téged, ha kések, ezért úgy döntöttem, hogy utolsó találkozásunkra pontosan érkeztem.”
Egy kedves házaspár férfi tagja meséli, hogy a feleségének van egy rossz szokása: sosem húz papucsot. Bár gyakran küszködik megfázással, de ennek ellenére sem látja be, hogy papucsot kellene húznia. Ez már házasságkötésük előtt feltűnt a férfinak, hogy a kedvese nem vesz fel papucsot, pedig náthás. Ebben éltek már huszonvalahány éve, amikor egy alkalommal Pál Feri becsöngetett hozzájuk. Hallotta, hogy jön ki a feleség ajtót nyitni, még zörög a kulcs a kezében, amikor a férj kikiabál a szoba felől: „drágám, fölvetted azt a rohadt papucsot?”
Durva általánosításként kimondhatjuk: ha még a házasságkötés előtt látom, milyen a társam, jobb ha felkészülök arra, hogy ez már csak romlani fog. Ekkor, a jegyesség idején azt még nem lehet pontosan tudni, hogy csak egy kicsit fog romlani, vagy nagyon – de ha a helyzet esetleg jobb lesz, azt leginkább csodának kell tekinteni.
Ha ezek a példák még mindig nem lennének elegendőek arra, hogy magunkra ismerjünk, íme néhány klasszikus kívánság, ami társunk megváltoztatására vonatkozó – általunk természetesnek tartott – elvárást fejez ki. Ezeket a mondatokat hosszú évtizedeken keresztül ismételgetjük, hogy megváltoztassuk azt az embert, akit saját, hangosan kimondott szavaink tanúsága szerint elvileg a világon legjobban szeretünk. Ilyeneket szoktunk mondani a társunknak (a házasság előtt, alatt és után):
– Legyél drágám nőiesebb.
– Legyél határozottabb.
– Legyél komolyabb.
– Jobban érdekelhetne a munkám. (Érdemes tudomásul venni, hogy nem a munkáddal kötött házasságot.)
– Azt szeretném, ha végre optimista lennél. (És ezt olyan módon fogalmazzuk meg: „drágám, ha te igazán szeretsz, akkor ezt az apróságot megtehetnéd, hogy kicsit optimistább leszel, vidáman tekintesz az életre, semmit sem veszel a szívedre, boldog vagy és mindig mosolyogsz, ha hazajövök.”)
– Azt szeretném, ha kevesebbet sírnál...
– Mutasd már meg az érzelmeidet...
– Sosem nő be a fejed lágya?
– Nem lehetne más a szagod?
– Ne legyél olyan hangos.
– Ne ahhoz legyen kedved.
– Ne bőgj utána.
– Ne aludj utána.
Amikor Pál Ferit kirúgták a papnevelő intézetből (bár egy barátja rendszeresen megkéri: ne használja azt a szót, hogy „kirúgták”), kapott egy pecsétes papírt, amiben felsorolták kirúgásának indokait. A változz meg gondolatmenetet követő elöljárók egyik pontja a listából: „hangosan nevet az ebédlőben.” Ennek kapcsán meséli Feri atya:
...a papnevelő intézet egyébként nagyon jó hely. Ha akartok életre szóló barátságokat kötni, menjetek el papnak, legyetek ott négy évet, majd jelentsétek be, hogy inkább mégse.
Szóval, volt két paptársam, akik megpróbáltak engedelmeskedni a „változz meg” parancsnak. Az egyik olyan eredményesen és készségesen alkalmazkodott az elvárásokhoz, hogy felvették a római diplomataképzőbe. Ez a csúcs, aki karrierista, ennél jobb helyre nem is kerülhet, hiszen Vatikánvárosban van az elit. Egyik nap aztán arra ébrednek a többiek, hogy a srác kint ül a sokadik emeleten az ablakban, lábát lógatja kifelé, és heavy metalt bömböltet ezerrel. Vatikánváros, diplomatakézpő. Ő volt az, aki megpróbált megváltozni, és neki eddig sikerült, ezen a ponton érezte úgy, hogy talán ez egy kicsit sok. A másik, szintén papnövendék barátom megpróbálta a szexualitását rendezni – ennek egyik állomásaként a rózsaszín borítójú könyveket gerincükkel befelé rakta a könyvespolcra hogy ne irritálja őt ez a szín.
Érdemes idejében észrevenni, ha egy párkapcsolat elején tudattalanul is arra próbálod rávenni a társadat, hogy változzon meg. Ugyanis, ha a kedvedért minden erejét összeszedve megpróbálja, hogy megfeleljen az elvárásaidnak, akkor csak később derül ki, hogy mekkora baj van – és ez ritkán sül el jól. Még akkor jársz a legjobban, ha az elején azt mondja, hogy „nem”. Tudod, hányadán állsz.
***
4. Azt akarod, hogy változzak meg
