Pál Feri Alice Millertől idéz:

 

Séta közben egy fiatal házaspár ment előttem. Mindketten magas termetűek, mellettük egy két év körüli kisfiú szaladt és bőgött. Megszoktuk, hogy az ilyen jeleneteket a felnőtt szemszögéből vizsgáljuk, de most megkísérlem a kisgyerek szemszögéből vizsgálni. A házaspár az imént egy kioszknál pálcikás fagylaltot vásárolt, és élvezettel nyalogatták. A kicsi is hasonló fagylaltot akart. A mama szeretetteljesen ezt mondta:
- Gyere, kaphatsz az enyémből; az egész túl hideg volna számodra.
A gyerek azonban nemcsak egy nyalásnyit akart, kinyújtotta a kezét a pálcika után, amit az anyja elhúzott előle. A kicsi kétségbeesetten sírt. És most az egész jelenet megismétlődőtt az apával.
- Tessék, itt van kicsikém, ehetsz az enyémből.
- Nem, nem! - kiabálta a gyerek, és újból futni kezdett, megpróbálva ezzel saját figyelmét elterelni, de mindig újból visszatért, irigyen és szomorúan nézett fel a magasba, ahol az a két felnőtt elégedetten és egyetértésben élvezte a fagylaltot. Ahányszor az egyik szülő felajánlott egy nyalást, a gyerek újból nyújtotta a kezecskéjét a fagylalt után, és akkor a felnőtt, kincset tartó kéz ismét ismét visszahúzódótt. És minél inkább sírt a gyerek, a szülők annál jobban szórakoztak. Sokat kellett nevetniük, és azt remélték, hogy ezzel a nevetéssel majd a gyereket is fölvidítják.
- No nézd csak, ez egyáltalán nem olyan fontos ügy, nem értjük, miért csinálsz belőle ekkora jelenetet.
Egyszercsak a gyerek leült a földre, és a válla fölött apró köveket kezdett dobni anyja felé, aztán hirtelen fölkelt, nyugtalanul körülnézett, hogy ottvannak-e még a szülei. Amikor az apa a pálcikáról teljesen lenyalta a fagylaltot, azt odaadta a gyermeknek, és továbbment. A gyermek várakozással telve megpróbálta lenyalni a darabka fát. Nézte, eldobta, újból fel akarta venni, de nem tette, és egy mély, magányos, kiábrándult zokogás rázta meg az egész testét. Aztán engedelmesen a szülők után sétált.