Húsz és harminc év közötti fiatalok segítségével végeztek egy reprezentatív kutatást. A kérdés, amire különböző módszerekkel választ kerestek, az volt, hogy ezek a fiatalok vajon mire emlékeznek abból, amit gimnáziumban vagy középiskolában tanultak.

 

Lehet tippelni: vajon a húsz és harminc év közötti populáció a gimnáziumi tananyag hány százalékára emlékszik...?

 

Elvakult optimisták vagytok, az átlag kilenc százalék. A kutatásból azonban ennél sokkal érdekesebb dolgokra is fény derült. Azonosítottak két karakteres tanártípust, és ennek a két tanártípusnak az eredményességét külön-külön is vizsgálták. Bemutatásukra vegyük példaként az irodalmat.

 

Egy tanévben meg kell tanítani huszonnégy magyar szerzőt. Az egyik típusba azok a tanárok tartoznak, akiknek megvannak a kedvenceik (pejoratívabban: mániáik). Egy ilyen tanár magyarórákra menet úgy gondolkodik, hogy „jó-jó, fontos Vörösmarty is... na de Ottlik! Ottlik!” Petőfi fölött is könnyedén átsiklik, hiszen ott van Kassák! Tehát mit csinál ez a tanártípus: a tantervben ott van a huszonnégy szerző, de a sorrend számára kb úgy néz ki, hogy Ottlik, Kassák, meg még néhány kedvence, végül az egész tanévben elmond a huszonnégyből ötöt. De az az öt – az nagyon ott van. Belead mindent. Erre a teljesítményre a tanár nyilván csak úgy lehet képes, ha személyes viszonyt tudott kialakítani ezzel a néhány régóta por és hamu szerzővel. Ez lehetett a kulcsa annak, hogy lelkesedni tudjon olyasvalakiért, akinek olvassa a sorait. Tehát szerelmes öt szerzőbe – maradt még tizenkilenc. Ez a tanév végéhez közeledve szokott kiderülni, amikor így szól az osztályhoz: „...gyerekek, úgy néz ki, Petőfit, Vörösmartyt, romantikát átugortuk, de ti azért tanuljátok csak meg...”

 

A másik tanártípus (nem nehéz rájönni) jóelőre beosztja az egész évet. Fogja a körzőt-vonalzót-vinklit-sublert, és a tanévre tervezett magyarórákat (mínusz kettő, mert egy bölcs tanár a bizonytalansági tényezőket is figyelembe veszi, és tudja, hogy félévenként egy óra valamiért el szokott maradni), elosztja a huszonnégy szerző között, majd szeptembertől júniusig végiggyalogol rajtuk.

 

Az első csoportba tartozó tanár valójában nem megtanítja a gyerekeknek azt az öt szerzőt, hanem egyszerűen csak lelkesedik értük, és ezt elmondja. A második csoporba tartozó tanár tisztességgel megdolgozik a pénzéért, becsületesen letanítja mind a huszonnégyet. Úgy, ahogy azt kell.

 

Amikor szeptemberben visszaérkeznek a diákok, kiderül, hogy abban az osztályban, ahol a tanár négy-öt „szerelméről” beszélt, a nyár alatt ismeretbővülés jelei mutatkoznak. Csodák persze nincsenek: a gyerek a többi tizenkilenc szerzőt továbbra sem tudja. De abból az ötből egy-kettőbe ő is szerelmes tudott lenni. Ha csak a szeme sarkából is meglátta valahol a nevét, felfigyelt rá. Esős napokon utánaolvasott. Esetleg talált magának valaki mást, saját kedvencet. A másik osztályban, ahol a lelkiismeretes és kötelességtudó tanártípus az elvárásoknak megfelelően letanította mind a huszonnégy szerzőt – a diákok a következő tanév elejére már ott is csak ötre emlékeznek.

 

A felmérésben részt vett fiatalokat megnézték néhány évvel később, majd még később, és azt látták, hogy ahol a tanár a szerelmeiről beszélt, ott az ismeretbővülés tartós maradt. Egyszerűen arról van szó, hogy a tanár kedvet csinált valamihez, és ez egy életen át megmaradt. Ahol azonban a huszonnégy szerzőt letanították, folymatos ismeretcsökkenés következett be.

 

A mai oktatási rendszerben ezen évtizedes ismeretek, és minden realitás ellenére is az a beszűkült szemlélet uralkodik, amely erőlteti, hogy mind a huszonnégy szerzőt le kell tanítani. Azt gondoljuk, hogy a gyerek ezzel jár jól, ennek bizonyítékaként „témazáró dolgozatok” majd „érettségi vizsgák” eredményeit mutatjuk fel, és nem törődünk azzal, hogy az így leadott tananyagból már néhány év múltán is átlagosan alig kilenc százalék marad meg a fiatalok fejében (ráadásul ez a kilenc százalék is inkább a „lelkesedő” tanártípus keze nyomán).

 

Vekerdy Tamás, aki ennek az évtizedes vizsgálatnak az eredményeit elemezte, egészen odáig jut, hogy az előző generációk azért tudnak többet, mert annak idején kevesebbet tanultak meg. Úgyhogy kalandra fel: kevesebb tanulás, több tudás.

 

[2008.10.14]