Legtöbben árnyalt, színes, érzelemgazdag egyéniségnek tartjuk saját magunkat (még ha ezt hangosan nem is szoktuk kimondani). És ez így is van: valóban mindannyian érdekes személyiségek vagyunk. Hogyan történhet meg, hogy valaki mégis unalmassá válik számomra...? Úgy, hogy kizárólag a saját hipotéziseim, teóriáim, szemüvegem, nézőpontjaim alapján látom őt.
Ha nem téged látlak, hanem beraklak egy elméletbe, egy szerepbe, ha diagnosztizállak és belehelyezlek egy típusba, hogy te ki vagy, és minden reakciódat aszerint értékelem, hogy „aha, igen, most az következik, hogy ...” – akkor már semmit nem fogok látni belőled, mindig csak a típust a maga sematikus jellemzőivel. Unalmasnak és érdektelennek talállak. És ha sikerül ezt az érzést is közvetítenem neked (márpedig az unalom kifejezéséhez nagyon értünk), te azt fogod átélni, hogy nem fogadlak el, nincsen bennem tisztelet irántad.
De egy ilyen kapcsolatban honnan is tudhatnám, hogy te valójában ki vagy...? Ha unlak téged, akkor az azért van, mert már régen nem látlak téged. Lehúzódott a függöny. Már csak az a sémát látom, amit rád illesztettem.
Vannak családterápiás iskolák, amelyek azt a kulcsmondatot tanítják a terapeutáknak, hogy „keresd a különbséget.” Például jön egy házaspár, és azt mondják, hogy három éve nem tudtuk egyetlen konfliktusunkat sem megbeszélni. Minden alkalom rögötn veszekedésbe torkollik. Ilyenkor a terapeuta például azt kérdezheti: – „Vissza tudotok-e emlékezni bármilyen helyzetre, amikor bármilyen konfliktust mégiscsak sikerült valahogyan megoldani? Hogy ment akkor, abban az esetben?” – Vagy egyszerűen csak elkezdenek beszélgetni, és a segítő figyeli, hogy mi az, amit néha másképpen csinálnak, másképpen reagálnak egymásra, mint amikor idejöttek, vagy ahhoz képest, amit elmondtak magukról.
Sajnos vannak párok, akik annyira vakok már a különbségekre, hogy azt sem veszik észre, amikor a társuk megpróbál kilépni a függöny mögül, ezért sok esetben a jószándék hiábavaló marad. Eljön a segítőhöz az egyik fél, és belátja, hogy neki mondjuk nem kellene rögtön ledorongolni a másikat. Hazamegy, és egy hétig gyakorolja amiben megállapodtunk – a társa pedig ebből esetleg semmit nem vesz észre. Érthető, hogy amikor az első visszajön, teljesen le van törve: „Egy hétig nyűglüdtem, hogy másmilyen legyek, és még csak észre sem vette...”
Ha már szinte beletörődtél abba, hogy a másik ember unalmas, érdektelen, reménytelen és nem lehet semmit tenni, akkor próbáld meg keresni a különbséget. Van-e olyan helyzet, amikor kicsit másképpen működik, mint amit már régóta utálsz? A válasz majdnem mindig IGEN. Ezeket a helyzeteket meg lehet beszélni – mi történt, amiért sikerült ekkor és miért nem sikerült máskor.
Valaki egyszer elment Feri atyához és arról beszélgettek, hogyan tudná elmondani a feleségének, hogy épp hogyan érzi magát. Az illető egyébként kimagasó érzelmi intelligenciával rendelkezik: felismeri saját érzéseit, képes is kifejezni azokat (a segítővel kapcsolatban), és dolgozik rajtuk. Egy alkalommal Pál Feri azt mondta az illetőnek:
– Ha csak a negyedét el tudod mondani a feleségednek, amit nekem, akkor nyertél.
Ösztönös válasza:
– Na ja, de benned még nem csalódtam...
Ennyit arról, hogy mit jelent az, amikor már lehúzódott a függöny, és akkor már csinálhatsz akármit. Úgy tűnik, egymásra régóta vak és süket párok esetében gyakran csak egy közös katartikus élmény nyithatja meg újra a figyelmüket egymás felé.
Amikor egy barátommal beszélgetve képes vagyok úgy figyelni a szavaira, hogy nem a saját gondolataimba, elvárásaimba, erkölcsi mércéim kategóriáiba illesztem be az általa elmondottakat, hanem „kitakarítom a fejemet” számára, akkor a beszélgetés azt az élményt adja majd neki, hogy valaki odafigyelt rá és elfogadta – előttem pedig egyre mélyebben megnyílik egyénisége minden apró vonása, így soha nem válik unalmassá számomra.
***
8. Unalmasnak találsz
