Akkor érzek haragot, ha valamilyen helyzetben nagyon erősen számítok valamire, szeretnénk megtenni vagy elérni valamit, de ez nem sikerül, és tehetetlennek érzem magam (vagy fordítva: rákényszerülök, hogy megtegyek vagy elviseljek valamit, amit nem akarok).
Ilyenkor nagyon könnyen szembefordulok azzal, akit vétkesnek látok a sikertelenségben – gyakran az első emberrel (vagy tárggyal), ami elém kerül. Egy párkapcsolatban vagy szülő-gyerek kapcsolatban ez többnyire olyasvalaki, akit egyébként nagyon szeretek – ám aki esetleg támadásként éli meg az indulataimat.
Néhány egyszerű péld arra, ha a társam nem tud engem elfogadni:
· Rögtön kikéri magának: Mit képzelsz, hogy itt dühöngsz?
· Visszavág: Még te vagy mérges? Én lehetnék mérges!
· Megsértődik, elvonul: Te velem ne kiabálj! Majd megtanulod, kivel kiabálj! Három nap mosolyszünet.
· Elkezd védekezni: Bocsáss meg... tényleg, mindenért én vagyok a hibás...
· Le akar állítani: Ne kiabálj már! Ne legyél ilyen kultúrálatlan, hangos!
Tehát ha kimutatom, hogy mérges vagyok a társamra, ő is mérges lesz rám és meg lesz sértve.
Vagyis ezekkel a reakciókkal a társam megtiltja nekem, hogy a bennem forgó érzéseket kifejezzem. (Ugyanez fordítva is előfordul, amikor valaki velem szemben fejezi ki azt, hogy mérges, és én nem tudom őt elfogadni.)
A tehetetlenségből fakadó düh is egy olyan érzés, amiért önmagában nem vagyunk felelősek. Legtöbbször nem is tudjuk, hogy milyen régesrégen belénk égett lelki ösvények vezettek el oda, hogy a kívülálló számára jelentéktelennek látszó konfliktus ilyen indulatokat ébresztett bennünk.
Amikor elönt a düh, egyúttal nagyon kiszolgáltatottá is válok: ledobok minden álarcot, viselkedésemet alig uralják a begyakorolt illemszabályok. Többé-kevésbé egészséges emberben ez az érzelmi hullám viszonylag hamar lecseng – ha a környezete elfogadja ezt az érzést és megérti annak kiváltó okait. Ez nagyon sajátos módon, ha környezetem (esetleg haragom célpontja, „áldozata”) megengedi nekem, hogy mérges legyek (nem tiltja a düh mint érzés megjelenését), és nem használják ki, hogy ilyenkor mennyire sebezhetővé válok, akkor kerülhetek fokozatosan közelebb annak a megértéséhez és feldolgozásához, hogy miért érintett engem különösen fájdalmasan az adott helyzetben ez a csalódás.
Magáért érzésért tehát nem vagyunk felelősek – de azért igen, hogy a dühöt milyen módon fejezzük ki. A düh kiélése, amikor az indulatok pusztító erejű hullámokban fordulnak valaki vagy valami ellen, már nem az érzések kifejezése.
Amikor váratlan helyzetbe kerülünk, a szervezetünk – százezer év alatt kialakult mechanizmusokkal – segíteni próbál abban, hogy leküzdjük az elénk került akadályokat, vagy elmeneküljünk a fenyegetés elől: a vésztartalékokat mozgósító anyagok szabadulnak fel. Erősebb, gyorsabb és hangosabb leszek. Ezek a stresszfehérjék a stresszt kiváltó helyzet tényleges megoldásakor, valamilyen intenzív mozgás során bomlanak le. Modern életformánk során azonban rengeteg olyan helyzetben ér minket stressz, amit nem oldunk fel fizikai erőkifejtés révén. Ilyenkor ezek a "belső doppingszerek" túlságosan hosszú ideig hatnak, és ártalmassá válnak.
A harag és a düh gyakori kiélése súlyosabb személyiségzavar egyik tünete is lehet.
***
5. Nem lehetek indulatos
