Cseréljünk előítéletet!
Akkor érzem úgy, hogy nem ért meg engem, ha saját viszonyulása olyan dolgokhoz, amelyeket mondok vagy teszek, akadályozzák meg ebben.
Ez első hallásra bonyolultnak tűnő, de nagyon fontos mondat. A társam tehát képes lenne arra, hogy megértsen engem – de saját szempontjai, saját gondolatai, előítéletei miatt úgy viszonyul az én mondataimhoz vagy tetteimhez, amely megakadályozza ebben.
Természetesen mindenről megvan a véleményünk, a gondolatunk, az álláspontunk, az erkölcsi állásfoglalásunk. Ám ha a vélemények és gondolatok oly módon fogalmazódnak meg bennünk, hogy minden másfajta értelmezést kizárunk vagy helytelennek tartunk, akkor ezek állandóan a két ember közé állnak.
Miközben azt mondjuk, hogy meghallgatjuk a társunkat, közben a meghallgatást valójában csak alkalomnak tekintjük arra, hogy folyamatosan minősítsük, megítéljük, értékeljük, diagnosztizáljuk. Ez a fajta „meghallgatás” ellehetetleníti a megértést, és nagyon gyorsan olyan gátlásokat alakít ki társunkban, hogy nem akarja majd kifejezni saját érzéseit: az a reakció, amit részünkről tapasztalt, számára fájdalmas, bántó, elutasító lehet.
Sławomir Mrożek egy novellája zseniálisan karikírozza saját viszonyulás torzító hatását.
Ezen a télen annyi hó hullott, hogy kívánni se lehetett volna többet. A téren a gyerekek hóembert építettek. A tér igen nagy volt, sok-sok ember járt rajta naponta, és számos hivatal ablaka nézett erre a térre. S a tér föl se vette, nyugodtan terpeszkedett magában, mert ennek a térnek a kellős közepén nagy lármával és ujjongással, mulatságos figurát csináltak a gyerekek hóból.
Először egy hatalmas gömböt formáltak. Ez volt a hasa. Aztán egy kisebbet: ez volt a melle meg a háta. Végül egy még kisebbet: ez lett a feje. Fekete széndarabokból csináltak neki gombokat, hogy be tudjon gombolkozni nyakától a talpáig. Az orra sárgarépából volt. Vagyis egyszerű közönséges hóember volt, amilyen tízezrével születik évről évre az országban, ha elég hó esik. A gyerekek nagyon jól elszórakoztak vele, és nagyon boldogok voltak. Mindenféle ember ment arra, megnézték a hóembert, és továbbmentek. A hivatalok továbbra is működtek, mintha mi sem történt volna.
Az apjuk nagyon örült, hogy a gyerekek kint hancúroznak a friss levegőn, és rózsás lesz tőle az arcuk, s megnő az étvágyuk. Ám este, amikor már mind otthon ültek, valaki kopogtatott az ajtón. Az újságárus volt, akinek ott van a bódéja a téren. Bocsánatot kért, hogy ilyen későn alkalmatlankodik, de kötelességének érezte, hogy közölje észrevételeit az apával. Mert hát a gyerekek, mint tudni való, még kicsik. Vigyázni kell, mert különben nem lesz belőlük ember. S nem is merészelt volna eljönni, ha nem lenne tekintettel a gyerekek érdekére. Pedagógiai szempontból. A miatt a sárgarépaorr miatt, amit a hóembernek csináltak a gyerekek. Hogy vörös. Neki, az újságárusnak is éppen ilyen vörös az orra. Mert egyszer megfagyott. Nem a pálinkától, a világért sem. De hát illik-e ilyen nyilvánosan kicsúfolni az ő orrát? Azért kéri, hogy többé ilyesmi ne forduljon elő. Csak úgy, pedagógiai szempontból.
Az apa nagyon szívére vette az újságárus észrevételét. Csakugyan, a gyerekeknek nem szabad gúnyolódni, még akkor sem, ha valakinek vörös az orra. Ők még nem értik ezt. Behívta a gyerekeket, és az újságárusra mutatva szigorúan megkérdezte:
– Igaz, hogy erre az úrra gondoltatok, és azért csináltatok a hóembernek vörös orrot?
A gyerekek elcsodálkoztak; először nem is értették, miről van szó. Mikor végre fölfogták, azt válaszolták, hogy szó sincs róla. De azért az apa a biztonság okáért nem adott nekik vacsorát. Az újságárus megköszönte és elment. Az ajtóban találkozott a községi szövetkezet elnökével. Az elnök üdvözölte a ház urát, aki nagyon örült, hogy ilyen köztiszteletben álló személyt fogadhat házában. Mikor az elnök meglátta a gyerekeket, összeráncolta a homlokát, és rájuk rivallt:
– Jó, hogy látom ezeket a csibészeket! Rövidebb pórázra kell őket fogni! Kicsik még, de annál szemtelenebbek. Kinézek ma a raktárunk ablakából a térre, és mit látok? Na, mit? Hóembert építenek teljes lelki nyugalommal.
– A vörös orról van szó? – kérdezte az apa találékonyan.
– Az orr nem érdekes, de képzelje csak el, előbb csináltak egy nagy gömböt, aztán egy másodikat, végül egy harmadikat, na és aztán? Azt a másodikat az első tetejébe rakták. A harmadikat meg a másodikra. Nem fölháborító?
Minthogy az apa nem értette, mi a fölháborító, az elnök még dühösebb lett.
– Hogyhogy? Hiszen egészen világos, mit akartak ezzel kifejezni! Azt akarták kifejezni, hogy a községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög. De ez rágalom. Még ha az újságban közölnek ilyesmit, akkor is bizonyítani kell, hát még ha így közhírré teszik, a főtér kellős közepén. – De ő, az elnök, tekintettel van a tettesek zsenge korára és meggondolatlanságára. Nem kíván helyreigazítást, csak azt, hogy ilyesmi többé nem fordulhat elő.
A gyerekek, amikor megkérdezte az apjuk, hogy a hógömbök egymásra rakásával csakugyan azt akarták-e kifejezni, hogy a községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög – fejüket rázták és sírva fakadtak. De azért az apjuk biztonság okáért büntetésül a sarokba állította őket. De ezzel nem fejeződött be a nap. Odakint száncsengő csilingelt, majd hirtelen elhallgatott, épp az ő házuk előtt. Egyszerre ketten kopogtattak az ajtón: egy kövér, bundás ismeretlen, a másik maga a községi tanács elnöke.
– A gyerekek ügyében jöttünk – jelentették be komoran a küszöbön.
Az apa már megszokta az efféle látogatásokat, így hát hellyel kínálta a vendégeket. Az elnök szeme sarkából az ismeretlenre sandított csodálkozva: vajon ki lehet? – majd ő szólalt meg elsőnek:
– Meglepő, hogy eltűri az ilyen ellenséges aknamunkát a házában. Úgy látszik, politikai öntudata nem eléggé fejlett. Jobb, ha rögtön bevallja.
Az apa nem értette, miért ne volna az ő politikai öntudata eléggé fejlett.
– Mert a gyerekein rögtön meglátszik. Kik gúnyolják a népi hatalom képviselőit? A maga gyerekei. Azt a hóembert épp az irodám ablaka elé állították.
– Értem – suttogta az apa bátortalanul –, hogy tolvaj tolvaj hátán…
– A tolvajok nem érdekesek! De hát nem tudja, hogy mit jelent, hogy egy ilyen vízfejű figurát állítanak éppen a tanácselnök ablaka alá? Én pontosan tudom, mit beszélnek rólam az emberek. Mondja, miért nem állítanak a maga gyerekei hóembert például Adenauer ablaka alá? Mi? Ugye, most hallgat? Ez a hallgatás mindent elárul. Én ebből levonom a megfelelő konzekvenciát.
A „konzekvencia” szó hallatára a kövér ismeretlen fölállt, körülnézett, lábujjhegyen kilépett a szobából. Az ablak alatt ismét fölcsendült a száncsengő, és lassan, halkulva a távolba veszett.
– Igen, kedves uram, ajánlom, fontolja meg a dolgot – folytatta az elnök. – Ah, és még valami. Az az én magánügyem, hogy kigombolkozva járok odahaza. A maga gyerekeinek nincs joga ezzel tréfálkozni. Azok a gombok a hóemberen, a nyakától a talpáig, ugyancsak kétértelműek. Én mondom magának, akár nadrág nélkül is járhatok otthon, ha kedvem tartja, és a maga gyerekeinek ehhez sincs semmi köze. Ezt jól jegyezze meg magának.
A vádlott előhívta a gyerekeit a sarokból, és követelte, hogy ismerjék be rögtön: az elnök úrra gondoltak, mikor azt a vízfejű hóembert odaállították a tanács ablaka alá, s azért nyomtak rá gombokat a nyakától a talpáig, hogy tapintatlanul csúfot űzzenek ama tényből, miszerint az elnök úr kigombolkozva jár otthon. A gyerekek zokogva, könnyeiket nyelve bizonygatták, hogy a hóembert csak úgy, a maguk mulatságára csinálták, minden hátsó gondolat nélkül. De azért a biztonság kedvéért az apa büntetésből nemcsak a vacsorát vonta meg, sarokba állította őket, hanem le is térdepeltette őket a kemény földre.
Még néhányan bekopogtak ezen az estén, de a házigazda már nem nyitott ajtót.
Másnap elmentem a kertjük mellett, s láttam kint a gyerekeket. Nem engedték meg nekik, hogy a téren játsszanak.
***
4. A hóember
6. Gázálarc
8. Sablonok
