Gondolatébresztő részletek Pál Feri atya előadásaiból
Felébredt gondolatok

Pálferi

Pálferi

Türelmetlen vagy velem

2009. október 03. - M. Laci
A blogadmin előszava: Egy hónapja nem írtam bejegyzést,  pontosabban az a helyzet, hogy ezt a mostanit egy álló hónapja kezdtem. Ha csupán annyit tennék, hogy a Pál Feri által elmondottakat leírom, menne ez gyorsabban – de nyilván többről van szó: számomra a türelem gyakorlása okoz annyi nehézséget, hogy hetek óta kerülgetem.
 
Kapcsolataink hétköznapjaiban teljesen elfogadhatónak tartjuk, hogy bizonyos esetekben türelmetlenek vagyunk egymással, ami gyakran azt az üzenetet hordozza, hogy fejlődj már, értsd már meg, változz már meg.
 
Pál Feri saját sportolói múltjának tapasztalatain keresztül próbálja megvilágítani, hogy ezzel a hétköznapi, „józan paraszti” gondolkodással szemben, amely a változásra ösztökél, éppen a türelem és elfogadás az, amelynek nyomán elképzelhető a fejlődés.
 
Tizenhat évet atletizáltam, elfogyasztottam jónéhány edzőt. Ezek az edzők egytől egyig hihetetlenül türelmesek voltak velem. Sehova nem jutottam volna, ha nem olyan végtelenül türelmesek, mint amilyenek voltak. Tudni kell, hogy az edző a sportolóból él, anyagilag is, de siker és megbecsülés szempontjából is. Tehát az edző az életét a sportolóra teszi fel. Néhány példa arról, hogy milyen sportsérüléseim voltak, és ezek az edzők milyen türelemmel viselték mindezt.
 
Magyar atlétikai bajnokság előtti felkészülés. Pál Feri ekkor 15 éves, magasugrásban ő az esélyes a bajnoki címre. Az edzőtáborban az egyik edzés után még buzgott annyi erő a fiúkban, hogy elkezdtek tigrisbukfencezni. Pál Feri a magyar bajnokság előtt két héttel, tigrisbukfencezés közben eltörte a csuklóját.
 
Sikerült egyszer megsérülni bemelegítés közben. Az egész évet végigdolgoztuk, kőkeményen. Az edző azt mondta, három héttel a bajnokság előtt menjek el oda, ahol a bajnokság lesz és edzzem végig ezt a három hetet. A bajnokságon két számban kell indulni, gátfutás és magasugrás. A gátfutásban legyek első háromban, a magast nyerjem meg. Akkor úgy nézett ki a helyzet, hogy kb. tíz centivel voltam jobb az összes többi versenyzőnél. A gátfutás előtti bemelegítés közben elszakítottam a combizmomat. Másnap a combom annyira fájt, hogy nem bírtam lehajolni, az edző jött be a szobámba és bekötötte a cipőmet – aznap, amikor nekem simán meg kellett volna nyernem a magyar bajnokságot. És míg az edzéseken én sorra ugráltam a 180 centiket, az edzővel együtt végig kellett néznünk, ahogy a magasugrás döntőjét 165 centivel nyerték meg.
 
Aztán sikerült megsérülnöm járás közben. Az olimpiai csarnokban a 4x60 méteres váltó után, miközben sétáltam vissza a rajtvonalhoz, sikerült lábközépcsont-repedést szereznem. Ezek a sérülések olyan hírhedtté tettek, hogy az edzők már kezdték átadni tapasztalataikat egymásnak. Az edzések után gyúró vett kezelésbe, edzések között szauna, gőzfürdő – hátha ezek valamit javítanak a helyzeten. Így történt, hogy egy alkalommal két edzés között, a gőzfürdőben is sikerült megsérülnöm: a medencében elcsúsztam a lépcsőn, és úgy bevertem az elugró lábam sarkát, hogy hat héten keresztül nem tudtam ugrani – a fedettpályás atlétikai versenyszezon közepén.
 
A legszebb sérülést akkor szereztem, amikor már megtérőfélben, tíz nappal a junior bajnokság előtt egy lelkigyakorlaton vettem részt. És a lelkigyakorlaton, a széken ülve ülőideg-gyulladást kaptam, aminek következtében napokon át gyakorlatilag mozogni is alig bírtam. Végül a tizedik napra annyira sikerült összeszednem magam, hogy összeszorított foggal, de elindultam a versenyen, és (azonos eredménnyel) a második helyet sikerült megszerezni.
 
Mindez csupán néhány példa volt; az edzők ezeket a sérüléseket végtelen türelemmel viselték, és bár az egyik különösen sűrű év után alapítottak egy díjat (aranyszínű 13-as szám, fekete háttér előtt), ez volt a „bakfitty-díj,” aminek örökös birtokosa lettem, tény: ahhoz, hogy ebből a különösen szerencsétlen fiúból bármilyen eredmény kijöjjön, az edzők hosszú sorának végtelen türelme elengedhetetlen volt.
 
***
 
 
 
 
 
 
 
6. Türelmetlen vagy velem
 
 
 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://palferi.blog.hu/api/trackback/id/tr671425108

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

maroz 2009.11.05. 18:28:03

Van ennek az egésznek egy enyhén sztoikus bukéja.
Már a megfogalmazások is (teljesen elfogadhatónak tartjuk, pld.) kicsit arra utalnak (az írás szabadsága maga után vonja az értés szabadságát is :)), hogy valójában "vegytiszta" szituációk vannak, amelyekre viszonylag egyszerűen és könnyen találhatunk olyan viselkedési módokat, amelyekre inkább a sztoikus konfliktuskerülés a leginkább jellemző.

Szerintem azt se lenne kevésbé izgalmas körüljárni, hogy mi van akkor, ha nem "teljességgel", hanem csak "bizonyos mértékben". Avagy: van-e és mit érdemes elmondani olyan szituációkról, amikor nagyon úgy érezzük, hogy a türelmetlenségre alapos okunk van? Például ha a mi gyerekeinknek nem a példabelihez hasonló vehemenciájú edző, de méginkább tornatanár jutott?
Ilyen esetben vajon mennyire oktalan a türelmetlenségünk, és mi a helyes, a követendő, ha az ember felvállal konfliktust, és mennyit, mert teszem azt tényleg azt szeretné, hogy "változzon már meg" az az embertársunk, avagy minden esetben a türelem kategórikus imperatívusza a követendő?

M. Laci · http://palferi.blog.hu 2009.11.05. 21:45:01

@maroz:

Nevezhetjük sztoikusnak is, én inkább paradoxnak nevezném.

Csányi Vilmossal olvastam egyszer egy interjút, az újságírót zavarta a kutya, mire Csányi: "finoman rúgjon bele, akkor elmegy, és a harmadik után már vissza sem jön." Az újságíró megrökönyödött, mire Csányi: "ez nem ember, hanem kutya." Egy másik interjúban (vagy ennek egy másik részében) rosszmájú, csapdának szánt kérdés: "kit ismer jobban, a fiát, vagy a kutyáját?" Csányi válasza: természetesen a kutyát -- az emberek személyisége nagyságrendekkel komplexebb.

Szóval az állatokat idomíthatjuk egyszerű szabályok, gyakorlatilag feltételes reflexek kialakításával. Ez nem jelenti azt, hogy az állatoknak nincsenek érzelmeik és nem igénylik a szeretetet (épp van nálam egy tök jó könyv az állatok érzelmi életéről), de viselkedésüket soxor egyszerű direkt módon lehet befolyásolni.

Ha arra törekszem, hogy a gyerekem szalvétába törölje a kezét (és ne a pólójába), akkor próbálkozhatom a direkt figyelmeztetéssel. A következmény: mivel a gyerek (nem túl meglepő módon) nem tanulja meg azonnal, még jónéhányszor a ruhájába törli a kezét. ettől én türelmetlenné válok: "tanuld már meg, hogy ..." A gyereknek ez frusztrációt, értéktelenséget jelent, a számára létfontosságú szülői szeretet elvesztését. Ha kicsi, sírni fog, ha nagyobb, akkor ellenáll, dacos lesz.

Ám ha a gyerekemhez kedvesen, szeretettel, elfogadással és türelemmel fordulok, és ilyen alkalommal a keze ügyébe helyezek egy szalvétát (esetleg elmondom, hogy a mamájának sokkal könnyebb lesz kimosnia a ruhát, ha a kezét a szalvétába törli), akkor a gyerek sokkal készségesebben és természtesebben alkalmazkodik majd az együttélésnek ehhez a szabályához.

És az emberi kapcsolatokban nem ez az egyetlen paradoxon, hanem szinte minden részletében gyakorlatilag az ellenkező módon kell viselkednünk, mint amit a direkt (racionális) gondolkodás alapján ésszerű lenne. A türelem ezek közül egy.

Nem tudom, hogy a türelem (vagy az elfogadó magatartás körüli többi motívum) kategorikus imperatívusz-e. Még bizonytalan léptekkel járok ezen a területen, de nagyon kontrasztos, pozitív élménnyel gazdagít, ha képes vagyok arra, hogy a már játszmaszerűvé váló helyzetek (ruha leevése, esti fogmosás stb) türelmetlen megoldása helyett képes vagyok türelmesen és elfogadó módon viselkedni, empatikusan meghallgatni és saját érzéseimet hitelesen kifejezni.

maroz 2009.11.05. 22:37:40

@elemes2: Az a gondom, hogy bizonyos magatartásformák sokkal könnyebben elképzelhetőek olyan kapcsolatokban, amelyekben csak hozzánk egészen közel állók vesznek részt, pláne ha ezekkel az emberekkel együtt élünk, vagy igen sűrűek az interakcióink.

Már csak azért is érdemes lenne picivel több türelemmel lennünk, mert néha éppenséggel mi is tanulhatunk a kölkeinktől. Reggeliztünk éppen, legkisebbik lányom teljesen el volt merülve a gondolataiban és dudorászott. Trallala, pramm-pramm, trillál... hoppsz... (Figyelmetlenségből meglökte a csészéjét és kiborult az összes kakaó. Mi már elkezdtük a nagy belélegzést a rutinletoláshoz, de negdöbbenve kellett észrevegyük, hogy a kiscsaj egy pillanatra sem szakad ki a gondolataiból, ugyanúgy dúdol tovább.) ...trallala, (elsétál a felmosóért), parampam, dududú (pár, határozott, ámde szinte tudat alatti irányítású mozdulattal felsikálja a szmötyit), pramparamm pamm pamm (vödör, felmosó a helyére kerül), lallala, pramm pamm (nekilát új kakaót keverni), sallala, tral... (észreveszi, hogy mi lefagytunk felfújt arccal)... mi van, mit bámultok??? Na, ekkor jött mintegy félóra röhögés. Mert végső soron mi volt? Semmi.

De vajon mennyire működik ez a dolog kevésbé szoros kapcsolatoknál, vagy olyanok esetében, amelyek inkább formálisak?
Például ha egy tornatanár türelmetlen a gyerkemmel, és ezt olyan formában juttatja kifejezésre, amitől meg én leszek nem kevésbé türelmetlen és biza erős a késztetésem arra, hogy tegyek valamit, amitől ez az ember "értse már meg" és "változzon már meg". Valahol egy ilyen szituáció is játszamszerűvé válhat, és sajnos itt a korlátozott lehetőségek miatt nem igazán van sok mód a türelmes megoldás keresésére, tehát az ember vagy nem vállalja fel a játszmát, vagy megpróbál olyan megoldási módot taláni, amelyik kevésbé türelmesen is működik. Na, ennél a pontnál kezdődnek aztán a konfliktusok. Amiből ahogyan öregszem egyre kevesebbre vágyok, de ugyanakkor az is frusztrál, ha nem vállalom fel a konfliktust, mert ebből viszont konkrét veszteségem származik.

M. Laci · http://palferi.blog.hu 2009.11.06. 18:14:06

@maroz:

"De vajon mennyire működik ez a dolog kevésbé szoros kapcsolatoknál, vagy olyanok esetében, amelyek inkább formálisak?"

Nem tudom. Én is tapasztalom, hogy vannak emberek, akikel annyira egyodalú a kommunikációnk (nem jutnak el hozzá a szavaim), hogy úgy érzem, túl sok energiát kellene ölnöm abba, hogy sok-sok türelemmel lassan áttörjem a lelki füldugóit. És nekem nincs végtelen sok energiám, türelmem meg pláne.

Az a benyomásom, hogy ilyenkor a legjobb ha feladom. Pozitívabb csengésű szóval: elengedem. Nem tudok mindenkihez közel kerülni, akivel valamilyen kapcsolatban állok. Persze ez bennem kudarcélményt szül, hiszen azt a képet ápolgattam magamról, magamban, hogy velem mindenki jó viszonyban van, nincs haragosom, stb. És akkor itt van egy ember aki mégse.
süti beállítások módosítása