Nagyon sok együttélést terhelnek meg a ki nem mondott érzések, amikor azért nem tudok közeledni a társamhoz, mert úgy tűnik, olyan érzései vannak, amelyek megnehezítik kapcsolatunkat, de nem mondja őket el.

 

Aki hozzá nagyon közel álló embert, kedvesét, esetleg gyermekét veszíti el, és nagyon mély gyászt él át, hívő emberként gyakran teszi fel magának a kérdést, hogy Isten miért hagyta, hogy ez történjen?

 

Azt már kevesen engedik meg maguknak, hogy dühösek legyenek Istenre. Számukra nagy megkönnyebbülést jelent az, amikor (esetleg egy gyónás keretében) elmondják, hogy hosszú időn át csak tehetetlen haraggal tudtak Istenre gondolni, és képtelenek voltak hinni a belőle áradó szeretetben. Egyáltalán nem biztos, hogy ezt (katolikus keretek között) meg kellene gyónni: érzéseinkért nem vagyunk felelősek. Mégis: azzal, hogy az illető – akár a gyónás alkalmával – ki tudja mondani, milyen erős érzések dúltak benne, sokkal jobban jár, mert ennek révén helyre tud állni kapcsolata Istennel. Ha elrejti ezt az érzést, esetleg maga elől is, azzal falakat épít saját magában. Valahol megvan benne a szemrehányás, neheztelés, harag, félelem, indulat Istennel szemben, de nem engedi, hogy ezek az érzések felszínre érjenek. Azt tanulta, hogy „Isten akarata ellen való zúgolódás” súlyos bűn, és ezt úgy értelmezte, hogy Istenre nem neheztelhet, nem haragudhat. Pedig dehogynem! Istennel kapcsolatban az érzéseknek minden fajtáját át lehet és át szabad élni. Az érzések átélése és kifejezése nem bűn, sőt: érdemes ezeket az érzéseket egy imádságban elmondani Neki.

 

Többször is előfordult már, hogy valaki rendszeresen járt Feri atyához mint lelki vezetőhöz beszélgetni, de még sokszori találkozáskor sem sikerült eljutnia arra a pontra, amiben segítségre lenne szüksége. Ilyenkor olyasfajta mentegtőzésekkel próbálkoztak, hogy „Feri, te ezt biztos eszméletlenül unod.” Erre a lelkivezető természetesen azt válaszolja, hogy „nem, nem unom”, ami általában igaz is. Egy alkalommal Feri atya valamiért azt találta mondani, hogy „Nem unom, de... eléggé fáraszt.” Azzal, hogy ezen a ponton ki merte mondani a benne levő nehéz érzést, sikerült áttörnie egy kérget, a hozzá forduló végre át tudta lépni belső gátjait és eljutott valódi nehézségeihez.

 

A háború után sokáig éltek olyan emberek, akik valamilyen bombaszilánkot, repeszdarabot hordoztak a testükben. Ki-ki másképp élte meg, de rejtve vagy mondva, mindannyian szenvedtek tőle. Ilyen "lelki repeszdarabok" sokunkban vannak. Előfordul, hogy találkozunk valakivel, akivel nagyon rég személyes kapcsolatban voltunk. Sok idő eltelt már, a régi érzelmek, harag, sérelmek elhalványultak, kedélyes beszélgetésbe merülünk, de csak óvatosan, mert ott vannak a régi sebek. Egyszer csak az illető megszólal: „Emlékszel régen az hogy volt...? Tudod, hogy én évekig azt gondoltam rólad, hogy te egy hülye vagy?” Ez nagyon egészséges mondat. Ha mi is tudunk egészségesen reagálni, képesek vagyunk arra, hogy ne vegyük fel a rég letett fegyvereket, akkor egy ilyen egyenes közlés feltárja a betokosodott sérelmeket. Végleg megszabadulhatunk azoktól és így megnyílik a lehetőség a gyógyulásra. Nem kell feltétlenül huszonöt évet várni – másnap vagy egy hét után is lehiggadhatunk annyira, hogy el tudjuk mesélni: mennyire felzaklatott egy szó, egy mozdulat, egy feélreértett helyzet.

 

* * *