Mikor érzem azt, hogy elrejted előlem az érzéseidet?

 

 

Két példa, két közismert taburól, ennek kapcsán elrejtett érzéseinkről.

 

2002-ben készült a Lélekszakadva című játékfilm, amely – a történtek idején még csak harmincéves – Carl Gustav Jung egyik páciense, Sabine Spielrein gyógyulását, kettejük kapcsolatát és Sabine későbbi pszichológusi pályáját dolgozza fel. A film egyik részletében azt láthatjuk, hogy az önmagát és környezetét hisztériás rohamokkal, étkezési zavarokkal gyötrő hölgy még elég súlyos állapotban van. Jung oly módon próbálja megközelíteni, hogy kezdetben egyszerűen csak hitelesen fejezi ki mindenkori érzéseit, gondolatait. Kiviszi hát a hölgyet a pszichiátriáról, és elmennek egy étterembe, hogy nyilvános helyen beszélgessenek. A beszélgetés folyamán a hölgy annyira fölszabadul, hogy egyszer csak a következőt mondja:

– Tudja, Jung doktor, amikor egyedül vagyok... bár ezt nagyon szégyellem... akkor néha magamhoz nyúlok.

Erre Jung a következő teljesen sablonos választ adja:

– Nem hiszem, hogy szégyellnie kellene magát, hiszen a legtöbb ember ezt megteszi.

Ez a reakció még nem hozna előrelépést a kliens–segítő kapcsolatban, de a következő pillanatban a hölgy – logikusan következtetve – folytatja:

– Maga is...?

– Hát bizony, néha én is.

Ez kulcsfontosságú részlet volt a hölgy gyógyulásának folyamatában. Ez volt az a pillanat, amikortól teljesen rábízhatta magát a segítőre, és biztos lehetett benne, hogy az nem fog mást mondani, mint amit érez és gondol.

 

Másik ismert tabu a halál. Kultúránk nem is annyira az élet pártján áll, mint a halál tagadásán, elrejtésén. Az orvosok küzdenek a betegért, aki meghal, azt elveszítik. Civil szervezetek dolgoznak azért, hogy csökkentsék a rákbetegségek halálozását, más szervezetek azt tűzték ki célul, hogy minél kevesebben haljanak meg szívbetegségekben, megint mások a sztrók (agyvérzés) okozta halálozást akarják visszaszorítani.

A halál tehát nem ilyen értelemben tabutéma. De ha arról beszélünk, hogy te is meghalsz, és én is meghalok, az tabutéma: különösen, ha súlyos betegségről van szó, tehát a halál kézzelfogható közelségben van. Pál Feri egy alkalommal a halottak napjához kapcsolódóan a misén a halál személyességéről szólt, és arról, hogy ennek ellenére milyen kínosan kerüljük, hogy beszéljünk róla. A mise után odament hozzá valaki, és azt találta mondani: „Kedves atya, egy kissé... hm...  bizarr volt ez a mai beszéd.”

 

Ha nem teszünk erőfeszítéseket, hogy bizonyos dolgokról merjünk beszélni, akkor ez – szándékaink ellenére – azzal a következménnyel jár, hogy falak épülnek körülöttünk, és azt fogjuk megélni, hogy kapcsolatunkból fájóan hiányzik az őszinteség és hitelesség. Nem csak párkapcsolatban: segítő kapcsolatban is előfordul, hogy vannak olyan részletek, amelyek számodra fontosak lennének, de a segítő nem mer beszélni ezekről. Ezt te úgy fogod átélni, hogy a segítő falakat húzott maga köré, pedig egyszerűen csak gyönge. Ezért egy segítő, egy pap számára alapvető követelmény, hogy ezen dolgozzon: ne legyen számára olyan téma, amiről nem tud beszélni.

 

Ha sikerül gyógyítanom a saját szorongásaimat, zavaraimat, akkor beszélgetéseinkből eltűnnek a tabuk és szégyenkezés nélkül szóba hozhatsz bármit. Ennek nyomán azt fogom tapasztalni, hogy kapcsolatunk őszintébbé és hitelesebbé válik.

 

* * *