A „hozzánk nőtt” álarc akadályozza kapcsolatunk elmélyülését.

 

 

A gyerekek segítenek megérteni számunkra azt, hogy felnőttként hogyan rejtjük el az érzéseinket először csak mások, később önmagunk elől is. Egy kisgyerek nem udvariaskodik, nem nyomta még agyon az a kultúra, amitől mi is nagyon szenvedünk, tőlük hiteles megnyilatkozást hallhatunk.

 

Következzék néhány történet a valóságos érzelmek megjelenítéséről. Jönnek ki a templomból a hívek, Pál Feri a kapuban köszön el mindenkitől, jön egy kisgyerek, neki is kezet nyújt:

– Adj egy pacsit!

– NEM ADOK!

Íme egy őszinte gyerek, fel sem merült benne, hogy akárhonnan eredő ellenszenvét véka alá rejtve udvarias álarcot húzzon. Nem úgy, mint anyukája, aki ilyen helyzetben gyakran noszogatni kezdi csemetéjét: „Legyél jó fiú...”

 

A másik történet elsőáldozó gyerektáborból származik. A tábori program része az utolsó este a bátorságpróba. Ez  úgy néz ki, hogy Pál Feri – miután megbeszélték, hogy most a bátorságpróba következik – sötétedéskor elmegy a gyerekcsapattal az erdőbe, majd egy alkalmas pillanatban ő (mint az egyetlen felnőtt) kis időre eltűnik a bokrok mögött, majd később a táborba visszatérve pedig megbeszélik, hogy a gyerekek hogyan élték át mindezt. Egyelőre azonban a bátorságpróba közepén vagyunk, Pál Feri lapít a rekettyésben, és rendületlenül hallgatja, ahogy a gyerekek elmondják a miatyánkot, reggeli imát, esti imát, étkezés előtti imát; énekelgetik, hogy „Jó az Úrban bizakodni” – szóval mindent, amit csak tudnak önmaguk bátorítására. Egyszerre egy alig lépésnyire álló kisfiú a következő mondattal fejezi ki a bátorságpróbával kapcsolatos érzéseit: KÖCSÖG PAP! Valószínűleg maga is meglepődött ezen, hogy mi nem hagyta el a szájacskáját így elsőáldozás előtt, de aztán a hitelesség nevében a következőt tette még hozzá: ...és ezt nem gyónom meg! No hát egy ilyen gyerektől pontos visszajelzéseket kapunk, és mindig tudjuk, hányadán állunk vele – ha képesek vagyunk arra, hogy az elhangzott mondatok által kifejezett érzésekre figyeljünk és megértsük azokat.

 

Ilyen közvetlenséghez felnőttek között sok óra személyes kapcsolat szükséges. A „hogy vagy” kérdésre soha nem kapunk őszinte választ. Egymást rég ismerő baráti társaságban előfordul, hogy éjfél közeledtével, amikor már kimerülnek a hangos tréfálkozásban, valaki elkezd mesélni egy esemény kapcsán az érzéseiről. Ilyenkor mintha átszakadna egy gát, többen megnyílnak, és mindenki sajnálja, hogy nemsokára el kell válniuk. Az ellenkezője gyakoribb: legyenek bár találó poénok, frappáns visszavágások, térdet csapkodó kacagás, a végén mégis olyan érzésünk lehet, hogy kifárasztott az egész este viselt társasági maszk.

 

Ez hitéleti csoportok esetében sincs másképp. Rutinos bibliadráma-csoportvezetők rendszeres találkozásai egyórás „hogy vagy, mit hoztál” beszélgetéssel kezdődnek. Nem lehetne egy kicsit célirányosabban kezdeni a dráma-játékot? De nem: először fel kell oldódni, rá kell hangolódni, be kell melegíteni a bibliadrámára, le kell vetkőzni az udvarias, felnőtt, civilizált álarcokat, hogy a játék közben a szereplők nyíltabban fejezzék ki érzéseiket.

 

* * *