Az együttérzés, empátia, megértés, elfogadás kulcsfogalmak számunkra. Amennyiben olyan kapcsolatban tudunk élni, ahol átérezzük társunk fájdalmát vagy örömét, félelmét vagy haragját, és elfogadjuk a tőle jövő érzéseket, valamint saját érzéseinket is hitelesen közvetítjük felé, akkor ez a kapcsolat teret enged nekünk a fejlődésre. Személyessé válhatunk. Ha te elfogadsz engem, akkor idővel én is el tudom fogadni magamat, aminek révén könnyebben elfogadlak majd téged, kapcsolatunkban pedig kialakul a bizalom és a szabadság.

 

Carl Rogers a huszadik század egyik legismertebb terapeutája volt. Egy alkalommal leírta: azt tapasztalja, hogy a természettudományok eredményeivel szinte naprakészen, azonnal találkozunk a hétköznapi életben (iparban, gazdaságban, kereskedelemben): épp csak felfedezik, és kitalálják, mire lehet használni, mi már meg is vásároltuk. Ezzel szemben a társadalomtudományok és a lélektan felismerései csak évtizedek, néha emberöltők elteltével válnak csak közkinccsé. A pszichológusok, papok, gyógypedagógusok, tanárok már régen megtapasztaltak és felismertek alapvető összefüggéseket, amelyeknek az alkalmazása csak rendkívül lassan megy át a mindennapi gyakorlatba, a személyes kapcsolataink világába.

 

A következő példákat pszichoterapeuták (segítők) illetve segítségért hozzájuk fordulók (kliensek) között előforduló párbeszédekből merítjük. Ez furcsának és idegennek tűnhet olyanok számára, akik talán sosem kerülnek kliens vagy segítő szerepbe, de látni fogjuk, hogy ezek a helyzetek saját kapcsolataink során is előkerülnek, és érdemes magunkévá tenni azt a szemléletmódot, amit a pozitív minták mutatnak. Tehát annak érdekében, hogy kiaknázhassuk a lélektannal foglalkozó szakemberek munkája nyomán kikristályosodott ismereteket, érdemes a példát ilyen környezetből meríteni.

 

A lélektanászok sokat elemezték a legnagyobb terapeuták – például Rogers – tevékenységét, és kidolgoztak egy skálát annak mérésére, hogy a a beszélgetőpartner hogyan reagál a segítő válaszaira, mikor éli át azt, hogy a segítő együttérző, empatikus – és mikor éli át az ellenkezőjét.

 

A példák úgy néznek ki, hogy kliens néhány mondatban összefoglalja élethelyzetének egy aktuális momentumát, és erre valamilyen módon reagál a segítő. Többféle lehetséges választ mutatunk meg, és azt, hogy a nullától 12-ig terjedő skálán (ahol a nulla az empátiát teljességgel nélkülöző válasz) melyik hány pontot ér. A mérés természetéből adódóan a pontozás nyilván tartalmaz szubjektivitást. Saját pillanatnyi hangulatunk függvényében az egyes válaszokat is értékelhetjük másként, mégis: amint a példákból kiderül, a skála széles és a különbségek látványosak.

 

A kliens tehát a következőkkel fordul a segítőhöz:

 

A segítő válasza:

Talán mondani sem kell, ez a nulla pontos válasz. Mindannyian szoktunk nulla pontos eredményt elérni, ha nincs időm rád, nem tudom mit kezdjek ezzel a mondatoddal, vagy zavarsz. Ennek a nulla pontos válasznak van egy keresztény változata is: „Azt hiszem többet kellene imádkoznod.” Ebben sok minden van, még jótanács is – de empátia bizony szemernyi sem.

 

Kétpontos válasz. Több a semminél, de csak alig. A lényegtelen részletekre vonatkozó kérdezéssel nagyon félre lehet menni. A nullapontos válaszhoz képest annyival van beljebb, hogy legalább nem bántotta meg a klienst, de még csak nem is érintette azt a helyzetet, amivel az a segítőhöz fordult.

 

* * *